Házikedvencek, szórakozás, és minden ami jó

Sok szertettel köszöntök minden kedves látogatót az oldalamon!!! Remélem mindenki talál az érdeklődésének megfelelő leírást.

A második világháború az emberiség történetének legnagyobb fegyveres konfliktusa volt. Ázsiában 1937. június 7-én kezdődött és Japán kapitulációjával, 1945. szeptember 2-án ért véget. Európában 1939. szeptember 1-jétől 1945. május 8-áig tartott.

Az európai, ázsiai és afrikai földrészen vívott harcokban közel 70 nemzet vett részt, és ezekben több mint 62 millió civil és katona halt meg. A háború kitöréséhez nagyban hozzájárult az I. világháború után, a Párizs környéki békeszerződésekkel (versailles-i békeszerződés; trianoni békeszerződés; Saint-Germain-i békeszerződés; sèvres-i békeszerződés) kialakított világpolitikai helyzet, a szövetséges hatalmak győzelme pedig a mintegy negyvenéves hidegháborút alapozta meg.

 

Az I. világháborút lezáró versailles-i béke megalázó feltételei és a nagy gazdasági világválság hozzájárultak ahhoz, hogy az Adolf Hitler vezette nemzetiszocialista párt 1933-ban hatalomra jutott Németországban. Miután 1934-ben megszerezte magának a köztársasági elnöki címet is, Hitler lett a német „Führer” (Vezér), és hamarosan totális diktatúrát épített ki. Külpolitikájának deklarált célja volt a németek lakta területek egyesítése, illetve a keleti irányú területszerzés. Így aztán 1935-ben felmondta a békeszerződés által előírt katonai korlátozásokat, és gyors fegyverkezésbe kezdett. 1936. március 17-én Németország csapatai a locarnói egyezményt felrúgva bevonultak az addig demilitarizált Rajna-vidékre.

Noha Olaszország a győztesek oldalán fejezte be az I. világháborút, elégedetlen volt az elért eredményekkel, és ott már 1922-ben hatalomra került Benito Mussolini Fasiszta Pártja. A húszas években itt is totális diktatúra épült ki, amely azonban kezdetben ellenségesen viszonyult a németekhez: 1934. július 25-ét követően, az ausztriai német puccskísérlet idején az olaszok még csapatokat vonultattak föl a Brenner-hágón és Dél-Tirolban, így háborús fenyegetéssel is megakadályozták Ausztria Németországhoz csatolását. Az évtized közepén azonban az olaszok fokozatosan közeledtek a németekhez (az Etiópia ellen vezetett hadjárat elidegenítette őket a britektől és a franciáktól, a spanyol polgárháborúban pedig közösen támogatták Francisco Franco jobboldali hadait). 1936-ban Mussolini bejelentette a Berlin-Róma tengely kialakulását.

1938-ban az angol és francia megbékélési politikát kihasználva, Hitler a Harmadik Birodalomhoz csatolta Ausztriát (Anschluss), majd a szudéta-válság kirobbantása után a müncheni egyezményt követően a Szudéta-vidéket. 1939-ben Németország megszállta Csehország maradék területeit, Szlovákia pedig önálló állam lett. 1939. április 7-én pedig olasz csapatok szálltak partra Durazzóban, Albánia pedig végleg olasz fennhatóság alá került. 1939 nyarán Hitler egyre fokozta a feszültséget Lengyelországgal Danzig szabad város (ma: Gdansk), illetve a német területeket Kelet-Poroszországtól elválasztó Danzigi korridor miatt. Nagy-Britannia és Franciaország – noha a megbékéltetési politika hívei nem gyengültek meg – katonai garanciákat ígért Lengyelországnak egy német támadás esetére. Ennek érdekében a Szovjetunióval is tárgyalásokat kezdtek, amelyek azonban nem vezettek eredményre. Nem sokkal a háború kirobbantása előtt Sztálin elfogadta Hitler javaslatát egy megnemtámadási szerződés megkötésére. Az 1939. augusztus 23-án megkötött Molotov–Ribbentrop-paktum titkos záradéka ún. „érdekszférákat” határozott meg a Szovjetunió és Németország között. A szovjet érdekszférába került északon Finnország, Észtország, Litvánia és Lettország, délen Besszarábia, valamint Románia egyes területei. Lengyelországot pedig a megállapodás értelmében felosztották a két érdekszféra között.

Az Egyesült Államokban a háború elején sok tekintetben a húsz évvel korábbihoz hasonló helyzet alakult ki. Az amerikai közvélemény nagy része – miközben Nagy-Britanniával és Franciaországgal szimpatizált – ellenezte a háborúba való bekapcsolódást. Mindenesetre a Roosevelt vezette kormány már ekkor is jelentős anyagi segítséget nyújtott a szövetségeseknek, előre látva, hogy nem kerülhető el a háborús részvétel. 1939-ben a Kongresszus törvényt hozott, amely engedélyezte, hogy az USA készpénzfizetés ellenében bármely országnak – ami a gyakorlatban Nagy-Britanniát és Franciaországot jelentette – fegyvert adjon el (Cash and Carry). 1940-ben, miután Franciaországot lerohanták a németek, az USA – támaszpontokért cserébe – 50 rombolót adott át Angliának, és nyersanyagszállításokkal is segítette. 1941. március 11-én megszületett a kölcsönbérleti törvény (Lend-Lease Act), amely lehetővé tette, hogy az USA fegyvereket és egyéb felszereléseket szállítson szövetségeseinek, elsősorban Nagy-Britanniának és a Szovjetuniónak. Ezzel az USA végképp feladta korábbi semleges álláspontját.

 

Lengyelország megtámadása [szerkesztés]

Lengyel menekültek Varsóban 1939 szeptemberében

A Lengyelország elleni német támadásra a közvetlen indokot egy átlátszó provokáció, a Gleiwitzi (ma: Gliwice) rádióadó elleni támadás szolgáltatta, amikor lengyel egyenruhába öltözött németek elfoglalták a határ menti kisváros rádióállomását. Szeptember 1-jén 4.45 perckor a német haderő átlépte a lengyel határt. Nagy-Britannia és Franciaország szeptember 3-án hadat üzent, ezt azonban még hosszú ideig nem követték komoly hadműveletek a nyugati fronton („furcsa háború”).

Szeptember 3-án a „brombergi véres vasárnap”-on nagy számú német civilt végeztek ki Brombergben (mai nevén Bydgoszcz). Az áldozatok pontos száma a mai napig vitatott, de a történészek becslései 349 és 5437 közé teszik. Ezek a gyilkosságok jelentették a háború folyamán egyre erősebben eszkaláló kegyetlenkedések kezdetét. A német Wehrmacht gépesített csapatai a légierőtől támogatva gyors ütemben nyomultak előre, szétzilálva a keményen küzdő, de korszerűtlenségük miatt esélytelen lengyel erőket. A fő csapást a von Bock vezérezredeshez, az "Észak" hadseregcsoport parancsnokához beosztott von Küchler vezérezredes 3., és von Kluge vezérezredes 4. hadserege Pomeránia és Kelet-Poroszország, von Rundstedt vezérezredes, "Dél" hadseregcsoport-parancsnok 8., 10. és 14. hadserege pedig Szilézia felől mérte Varsó irányába. Szeptember 9-én megközelítették Varsót, 13-án átlépték a Visztulát, szeptember 17-én bekerítették a lengyel fővárost – amelyet súlyos légitámadás is ért. Szeptember 17-én a szovjet haderő is átlépte a határt és megszállta a Molotov-Ribbentrop paktumban (1939. augusztus 23.) megállapított területeket.

Lengyelország sorsa ezzel véglegesen megpecsételődött. A német-szovjet csapások alatt az ország nem tudott sokáig ellenállni. Szeptember 27-én Varsó kapitulált, Lengyelországot pedig a németek és a szovjetek között felosztották. A megszerzett területeket Sztálin egyesítette az ukrán és fehérorosz tagköztársaságokkal.

Németország diadala teljes volt. A német hadsereg mindössze 16 000 halottat és 27 000 sebesültet veszített, ezzel szemben a milliós lengyel hadsereg megsemmisült.

A furcsa háború [szerkesztés]

Bővebben: Furcsa háború

Nagy-Britannia és Franciaország már korábban megállapodtak, hogy Lengyelországot nem hagyják Csehország sorsára jutni. 1939. szeptember 3-án ultimátumot küldtek Németországnak, amely a hadműveletek leállítását és a tárgyalások felvételét követelte. Mivel ez nem valósult meg, ezért Anglia és Franciaország is hadat üzent Németországnak.

A nyugati fronton kezdetben meglehetősen lassan és lényegében meggyőződés nélkül folytak az eredetileg eltervezett offenzíva előkészületei, noha a franciák és a kontinensre átkelt brit expedíciós hadtest minimális német erőkkel állt szemben. Gamelin francia tábornok szeptember 12-i gyenge támadása nem vezetett eredményre, majd a gyors lengyel összeomlás után levették az offenzíva tervét a napirendről. Ezt követően lényeges hadicselekmények 1940 tavaszáig nem történtek. A szövetséges légierő tevékenysége is kimerült abban, hogy a nemzetiszocializmus elleni röpcédulákat szórta a német városok fölött.

Szovjet-finn háború [szerkesztés]

Bővebben: Téli háború
A szovjet tengeri blokád Észtország felett 1940 elején

1939 végén kirobbant a szovjet-finn háború. Erre már korábban lehetett számítani, mert a Szovjetunió - A Molotov-Ribbentrop paktum értelmében - korábban Észtországban, Lettországban majd Litvániában is bábkormányt hozott létre, majd segítségnyújtás ürügyén megszállta azokat. A finnek is tudták, hogy mit forral a Szovjetunió, ezért új taktikát dolgoztak ki. Tudták, hogy egy nyílt összecsapásban a finn hadsereg alulmaradna a hatalmas Vörös hadsereggel szemben. Ezért nem a hadsereg megállítását, hanem a lassítását tűzték ki célnak. Jól megerősített védelmi rendszert építettek ki, amely tökéletesen kiegészítette az ország természeti adottságait.

Novemberben a Szovjetunió Leningrád biztonságára hivatkozva ultimátumban követelte a Leningrádtól mintegy 30 kilométerre lévő Viborg és környékének átadását Finnországtól, cserébe Észak-Karéliában lényegében értéktelen területeket ajánlottak fel. A finn kormány elutasította az ultimátumot, amit november 30-án a szovjet Vörös Hadsereg hadüzenet nélkül támadása követett. Kitört az ún. Téli háború.
A harmincas évek szovjetunióbeli pereinek idején a tapasztalt és képzett tisztjeitől megfosztott, emiatt rosszul vezetett szovjet csapatok egymást követő támadási kísérletei sorra megtörtek a finn ellenálláson, így a háború a tervezettnél jobban elhúzódott. A franciák és az angolok expedíciós erőt terveztek küldeni a finnek megsegítésére, a semleges Svédország azonban német támadástól tartva vonakodott átengedni területén a szövetségeseket. A finn kormány felhívásaira külföldi önkéntesek érkeztek az országba, köztük nemhivatalosan egy magyar zászlóalj is. Mire az expedíciós csapatok átengedéséről szóló megállapodás megszületett, a szovjetek 1940. február 11-19-én áttörték a finn erődrendszert, a Mannerheim-vonalat; március 3-án elfoglalták Viborgot, és március 12-én békét kötöttek. A finnek nem bírták a háborút, amibe a Szovjetunió kényszerítette őket. Bár Finnország több mint 40000 négyzetkilométer nagyságú területet vesztett el, és bérbe adta a Hanko-félszigetet, mégis megőrizte önállóságát. A finnek katonai sikerei pedig a szovjet Vörös hadsereg lebecsüléséhez vezettek. Az új határ a szovjet ultimátumban megszabott vonalat követte.

A világháború első nagyobb tengeri ütközetében 1939. december 13-án Dél-Amerika partjainál a brit flotta megrongálta és a Montevideo-i kikötőben körbezárta az Admiral Graf Spee zsebcsatahajót, melyet saját legénysége a La Plata folyó torkolatánál elsüllyesztett.

Dánia és Norvégia megszállása [szerkesztés]

1940 tavaszán Hitler új célpontokat szemelt ki magának: Dániát és Norvégiát. Dániára azért volt szüksége Hitlernek, mert mint egy áttetsző zsilipként funkcionált, ami jól jött a németeknek. Norvégiára pedig azért, hogy biztosítsa a svéd vasérc utánpótlási vonalát.

Március 20-án Franciaországban megbukott a Daladier-kormány, és Paul Reynaud lett az új miniszterelnök. Elődjénél határozottabb háborús intézkedésekre készült, a németek azonban megelőzték. Április 9-én ultimátumot nyújtottak át Dániának, és ezzel egyidejűleg csapataik gyakorlatilag egyetlen nap alatt elfoglalták az országot. Ugyanezen a napon jelentős német erők szálltak partra a norvég partvidék több pontján Oslótól Narvikig. Az angolok és a franciák még áprilisban expedíciós erőket küldtek az északi országba. A britek elfoglalták Narvikot, a hadművelet azonban összességében kudarcot vallott. A norvégiai hídfőket – köztük a legfontosabbat, Narvikot – a britek egészen júniusig tartották, Franciaország összeomlása után azonban kénytelenek voltak kiüríteni. A megszállt Norvégiában Vidkun Quisling vezetésével alakult németbarát kormány.

Május 10-én Londonban – elsősorban a norvégiai események hatására, noha megérkeztek az első hírek a Franciaország Hollandia és Belgium elleni német támadásról is – megbukott Neville Chamberlain kormánya. Az új miniszterelnök Winston Churchill lett, aki a toryk mellett a munkáspártot is bevonva alakított háborús kabinetet.

A franciaországi hadjárat (Fall Gelb) [szerkesztés]

Alig ért véget a Dániai és a Norvégiai hadjárat, máris újra támadást indított a német haderő Luxemburgon, Hollandián és Belgiumon keresztül Franciaország ellen. Ezzel befejeződött a furcsa háború, és elkezdődtek a Franciaország és Nagy-Britannia elleni támadások

Német villámháborús előrenyomulás Belgiumban (1940)
Német csapatok Párizsban.

Ugyanezen a napon a németek megindították támadásukat a nyugati fronton. von Brauchitsch tábornok parancsnoksága alatt 110 hadosztály állt: von Bock tábornok a belga és a holland határ mentén, a középső szakaszon (Meuse) von Rundstedt, délen von Leeb csoportja. A német támadás ereje és gyorsasága meglepte a szövetségeseket. További meglepetést jelentett, hogy nagy tömegben összpontosítva használták fel a gépesített és páncélos erőiket, amelyeket a Luftwaffe hatékonyan támogatott, a levegőből zúzva szét minden ellenállást. (Kesselring repülői Rotterdamra nagy erejű bombázást mértek, hogy a holland fegyverszünetet kikényszerítsék). Öt nap alatt – nem zavartatva attól, hogy a hollandok nagy területeket árasztottak el, hogy lassítsák a német előrenyomulást – elfoglalták egész Hollandiát. A védelem kulcspontjait ott is és Belgiumban is ejtőernyősök foglalták el.

A szövetségesek Gamelin tábornok főparancsnokság alatt 110 hadosztállyal rendelkeztek. Mind tüzérség, mind légierő, mind páncélosok tekintetében szám szerinti fölényben voltak, azonban erejüket nem voltak képesek összpontosítva bevetni. Különös hátrányt jelentett, hogy páncélosaikat csak a gyalogság támogatására használták. Giraud tábornok 7. hadserege a tengerparton észak felé indult, hogy a védekező belga haderőhöz fölzárkózzon – hasonlóan ahhoz, ahogy az az I. világháborúban történt. Ezzel azonban szinte besétált a németek által állított csapdába. Rundstedt páncélosai (hét páncéloshadosztály) ugyanis villámgyorsan átkeltek az Ardenneken (a szövetségesek úgy vélték, hogy tankokkal képtelenség áthatolni az erdős hegyes terepen), 15-ére áttörték a frontot, majd a szövetségesek hátában a tenger felé nyomultak előre. Sorra elfoglalták a kikötőket, elvágták a Belgiumban harcoló – főleg brit – csapatokat. Majd – Hitler parancsára – az utolsó még szabad kikötő, Dunkerque ellen átmenetileg, egy napig leállították a támadást; ennek köszönhetően tudtak a szövetségesek mintegy 330 000 embert kimenteni Angliába.

Június 5-én a németek a Somme vonalán indították meg új támadásukat, és 14-én bevonultak Párizsba.

Június 10-én, hogy ki ne maradjon a sikerből Olaszország is hadat üzent Franciaországnak és Angliának. Az olasz csapatok meginduló támadása azonban nem tudta áttörni az Alpok és a Földközi-tenger közötti sávon kiépített francia védelmi vonalat.

Paul Reynaud kormánya a németek elől Bordeaux-ba menekült, majd lemondott, és az első világháború hőse, a 84 éves Pétain marsall alakított új kormányt, amely fegyverszünetet kért a németektől. Hogy a franciákon elégtételt vegyen, a fegyverletételről szóló egyezményt Hitler ugyanabban a francia nemzeti ereklyének tekintett vasúti kocsiban (Compiègne-i vagon) íratta alá a francia küldöttséggel, amelyben a német kapituláció történt 1918-ban. Ezek után Franciaország északi része – benne Párizs és az Atlanti-partvidék, Franciaország területének mintegy háromötöde – a német csapatok megszállása alá került, míg az ország déli része Vichy központtal névleg önálló maradt. A hadjárat után Keitel a Minden idők legnagyobb hadvezére nevet adta Hitlernek.

A kapitulációt közvetlenül megelőzően Charles de Gaulle tábornok Angliába menekült, ahol meghirdette a németellenes harc további folytatását, és megalakította a Szabad Franciaország mozgalmat. A tengerentúli francia gyarmatokon – elsősorban az Észak-Afrikában, amelynek Darlan tengernagy volt a kormányzója – állomásozó katonai erőket felszólította a hozzá való csatlakozásra, azok azonban ingadozva ugyan, de elismerték a Vichy kormányt.

1940. július 3-án az angolok – noha Pétain ígéretet tett, hogy nem engedi meg, hogy a francia hajók német kézre kerüljenek és Anglia ellen használják fel őket – felszólították az Oránban és Mers el Kebírben állomásozó francia flottaegységeket, hogy csatlakozzanak hozzájuk, vagy fussanak be semleges kikötőbe. Miután a franciák elutasították az ultimátumot, a britek tüzet nyitottak a francia hajókra, többet elsüllyesztettek, megrongáltak, köztük a francia flotta legkorszerűbb egységét a Richelieu csatahajót.

1942. november 13-án, miután amerikai csapatok szálltak partra Észak-Afrikában, a németek megszállták Franciaországnak a Vichy kormányzat irányítása alatt maradt részét is. A flotta Toulonban állomásozó hajóit a francia tengerészek a fenékszelepek megnyitásával elsüllyesztették, hogy ne kerüljenek német kézre.

Az angliai csata [szerkesztés]

A dunkerque-i brit kudarc és Franciaország kiesése után Hitler arra számított, hogy sikerül békét kötnie Angliával. Július elején a berlini sportcsarnokban elhangzott beszédében közölte is feltételeit: Németország uralja Európa meghódított területeit és visszakap néhány az első világháborúban elveszített gyarmatot, cserébe Nagy-Britannia megtarthatja tengerentúli birodalmát. Angliában azonban a németekkel való kiegyezést csak egy gyenge csoport fontolgatta (elsősorban Lord Halifax külügyminiszter vezetésével), és az is csak igen határozatlanul. Még Chamberlain is Churchill mellé állt, aki a Parlamentben kijelentette: „Harcolunk a tengerpartokon, a kikötőkben, a mezőkön és a városok utcáin és harcolunk a dombok között és a hegyekben. Soha sem adjuk meg magunkat, és ha, amit egy percig sem hiszünk, a sziget, vagy annak nagy része le lenne igázva, akkor birodalmunk tengeren túli részein a brit hajóhad segítségével folytatják a harcot.”

Franciaország térdre kényszerítése után már csak egy ország maradt Európában, amely még ellenállt és nem volt a németek szövetségese: Anglia.

Mindazonáltal a franciaországi hadjárat befejezését követően azonnal megkezdődtek az Anglia elleni hadjárat előkészületei: a hadművelet az Oroszlánfóka (Seelöwe) fedőnevet kapta. A brit tengeri fölény miatt a német haditengerészet – elsősorban Reader admirális – ragaszkodott, ahhoz, hogy a La Manche-csatorna fölött a Luftwaffe teljesen légifölényt szerezzen, mert csak így biztosíthatta az átkelést és a partra szálló csapatok utánpótlását. Az angliai csata első célja így a Királyi Légierő (RAF) teljes kiiktatása volt. A németek számszerűleg jelentős fölényben voltak az angolokkal szemben. A bombázóerő gerincét mintegy 5000 Junkers Ju 88-as, Dornier Do 17-es, Heinkel He 111-es kétmotoros közepes bombázógép alkotta (ezek közelébe sem jöttek, azoknak a nehézbombázóknak, amelyeket a szövetségesek később a Németország elleni légiháborúban bevetettek), amelyek franciaországi és belgiumi repülőterekről szálltak fel. Az Anglia fölé repülő kötelékeket Messerschmitt Bf 109-es és kisebb számban kétmotoros Bf 110-esek kísérték. A Bf 109-es gyorsaságban felülmúlta a velük szemben felszálló brit Hurricane és Spitfire vadászokat, azok azonban fordulékonyabbak voltak. Sokat számított a védekezésben és ellensúlyozta a németek számbeli fölényét, hogy az angolok – egyebek mellett a kiépített radarrendszer segítségével – olyan megfigyelési és légiirányítási rendszert alakítottak ki, amely lehetővé tette, hogy a vadászkötelékeket rugalmasan mindig a legveszélyeztetettebb térségekbe irányítsák. Nem kis előnyt jelentett a RAF számára az sem, hogy a lelőtt német gépek személyzete – mégha sikerült is ejtőernyővel földet érnie – fogságba, vagy a tengerbe esett, míg a lelőtt brit pilóták ismét harcba vethetők voltak. (Természetesen a légiütközetek során közülük is sokan elestek, vagy megsebesültek, többször is előfordult azonban, hogy a délelőtt lelőtt angol pilóta délután egy újabb géppel ismét felszállt.) A németek így sorra veszítették el legtapasztaltabb pilótáikat, akiket csak nehezen sikerült pótolniuk. Meg kell említeni még, hogy több RAF vadászszázad személyzetét a megszállt országokból menekült pilóták adták. Akadtak közöttük franciák, lengyelek, csehszlovákok, kisebb számban belgák, hollandok és amerikai önkéntesek is.

A Luftwaffe hamarosan elkezdte Anglia bombázását. Már májusban elkezdődtek a bombázások. Az első nagyobb támadás az angliai repülőterek ellen augusztus 8-án történt, ekkor a Luftwaffe 2669 gépet vetett be. A csata első szakaszában a németek elsősorban a repülőtereket, radarállomásokat, légiirányítási pontokat támadták. A történészek többsége egyetért abban, hogy az elszenvedett súlyos veszteségek ellenére közel jutottak ahhoz, hogy fölmorzsolják a Királyi Légierőt és átvegyék a légiuralmat Dél-Anglia fölött. Csak augusztus 24. és szeptember 6. között a RAF 233 pilótát és 466 gépet veszített el, miközben a teljes vadászlégierő ebben az időszakban alig haladta meg az 1000 gépet. Ahogy telt az idő egyre kíméletlenebb és egyre erőteljesebb támadásokat hajtottak végre az angol légtérben. Szeptember 7-én azonban Göring utasítására a támadások súlypontját áthelyezték az angol nagyvárosok – elsősorban London – elleni támadásokra, lemondva ezzel a RAF megsemmisítéséről, és a lakosság ellenállóerejének megtörésétől várva a győzelmet. Londont november 3-áig gyakorlatilag minden éjszaka bombázták, ezt követően pedig súlyos támadás érte Manchestert, Liverpoolt, Birminghamot, Bristolt stb. is. Coventry középkori városközpontját teljesen elpusztították, ezzel a város neve az értelmetlen terrorbombázás egyik jelképévé vált. A támadások intenzitása csak november végétől csökkent fokozatosan, miután Hitler már október 12-én bejelentette vezérkarának a Seelöwe hadművelet elhalasztását. Jóllehet, egészen a háború végéig tartottak a légitámadások Nagy-Britannia ellen.

Háború az Atlanti-óceánon (Atlanti csata) [szerkesztés]

A Atlanti-óceánon folyó tengeri háború kitartott az egész háború ideje alatt. Lengyelország megszállása után kezdődött, amikor egy német tengeralattjáró megtorpedózta az SS Athenia személyszállító óceánjárót, mert felfegyverzett kereskedelmi cirkálónak nézte. Mivel az első világháborúban a brit kereskedelmi hajókat gyakran érték támadások, a britek, hogy ennek megismétlődését elkerüljék, elrendelték, hogy a kereskedelmi hajók konvojokban közlekedjenek. Ennek ellenére még így is számos hajó vágott neki a tengernek védtelenül, ugyanis a haditengerészet nem tudott elegendő kísérőhajót biztosítani számukra. Kezdetben a német tengeralattjárók elsősorban a brit vizeken, a felszíni flotta pedig az Atlanti-óceánon tevékenykedett. A britek megpróbáltak az ellenséges tengeralattjárók ellen küzdeni. Erre a célra több tengeralattjáró elleni csoportot is létrehoztak, de ezek nem voltak hatékonyak, mivel a tengeralattjárók helyének meghatározása nehéznek bizonyult.

1940 júniusára a németek elfoglalták Norvégiát és Franciaországot, így a tengeralattjárók elleni harc még kilátástalanabbá vált. Az addig a Szövetségesek oldalán harcoló Franciaország és ezzel együtt a Francia Haditengerészet kilépett a háborúból. A francia kikötők a németekhez kerültek, így a német haditengerészet (Kriegsmarine) hajóinak hatótávolsága jelentősen megnőtt. A Brit Királyi Haditengerészetre óriási nyomás nehezedett, ugyanis védenie kellett a La Manche-csatornát, nehogy a németek támadást intézzenek a Brit-szigetek ellen, egységeket kellett küldenie a Földközi-tengerre, hogy pótolják a francia flotta hiányát, valamint kíséretet kellett biztosítania kereskedelmi konvojai számára. A helyzeten némileg javított az 1940 szeptemberében, az Egyesült Államokkal kötött Rombolók Támaszpontokért Egyezmény (Destroyers for Bases Agreement), melynek értelmében a britek néhány tengerentúli támaszpontjukat az Egyesült Államoknak adják, ötven rombolóért cserébe. Ezeket a rombolókat a britek a konvojok kísérésére használták. Német oldalon a tengeralattjárók hatalmas sikerei növelték a tengeralattjáró gyártás mértékét, valamint hozzájárult a „farkasfalka” technika továbbfejlesztéséhez.

A német felszíni flotta, amely Norvégia elfoglalásánál komoly veszteségeket szenvedett, vegyes eredményeket könyvelhetett el. Számos kereskedelmi hajót süllyesztettek el portyáik során, például a Berlin hadműveletben, de ugyanakkor olyan hajókat vesztettek el, mint az Admiral Graf Spee vagy a Bismarck. A Bismarck elvesztésének komoly hatása volt a német haditengerészet látásmódjára, ugyanis ezt követően Hitler elrendelte, hogy az összes felszíni hajó a norvég vizeken tartózkodjon. Ezzel az addigi portyázások helyett a fő hangsúly Skandinávia megóvására helyeződött, ugyanis Hitler tartott a Szövetségesek egy esetleges Skandinávia elleni támadásától. Mindeközben a Brit Királyi Haditengerészet is elveszítette néhány nagyobb hajóját, mint például a Courageous repülőgép-hordozót, a Royal Oak csatahajót vagy a Hood csatacirkálót, de nagyobb mérete miatt a brit flotta könnyebben feldolgozta ezeket a veszteségeket.

A Szövetségesek egyik megtorpedózott tankerhajója az Atlanti-óceánon (1942)

1941 májusában a briteknek sikerült megszerezniük egy sértetlen Enigma kódológépet, amely nagyban hozzájárult a németek kódolt rádióüzeneteinek megfejtéséhez. Ezután a Szövetségesek megtudták a tengeralattjárók tartózkodási helyét, és a konvojok útvonalának tervezésekor el tudták kerülni azokat. 1941 nyarán a Szovjetunió átállt a Szövetségesek oldalára, de gyártókapacitásuk és eszközeik jelentős részét elvesztették a német támadás első heteiben. A nyugati Szövetségesek ezért megpróbáltak a szovjeteknek hadianyagot szállítani sarkköri konvojokkal, de ezek folyamatos német támadásoknak voltak kitéve. 1941 szeptemberében a német tengeralattjáró flotta nagy részét a Földközi-tengerre vezényelték, hogy megbénítsák a britek ellátó vonalait. Decemberben az Egyesült Államok is belépett a háborúba, de nem törődtek a tengeralattjárók elleni védelemmel. Ennek következtében az amerikai hajóveszteségek olyan óriásiak voltak, hogy a németek ezt az időszakot tekintették a tengeralattjárók második virágkorának.

Egy német tengeralattjáró szövetséges légitámadás alatt (1943)

1942 februárjában számos, addig a franciaországi Brest kikötőjében állomásozó német hajó kelt át a La Manche-csatornán, hogy Hitler korábbi utasítása szerint norvég vizekre hajózzon. A németek sikere komolyan megtépázta a Brit Királyi Haditengerészet hírnevét. Júniusban a Szövetséges repülőgépeken alkalmazni kezdték a Leigh-fényszórót, mellyel az előzőleg radarral felderített, felszínen tartózkodó tengeralattjárókat lehetett megvilágítani megtámadásuk előtt. A németek válasza erre a Metox radarészlelő rendszer volt, mely segítségével a tengeralattjárók időben megtudták, ha ellenséges repülőgép közeledik. Az amerikaiak a partvidék elsötétítésével és a konvojok összekapcsolásával érték el veszteségeik csökkenését. A partvidékek elsötétítése azért volt fontos, mert így a német tengeralattjárók nem tudták a városok által kibocsátott fényben bemérni a Szövetségesek hajóit. Augusztusra a német tengeralattjárók visszatértek a Földközi-tengerre. Decemberben a németek egy nagyobb, felszíni hajókból álló csoporttal támadtak meg egy sarkvidéki konvojt, de egyetlen szállítóhajót sem sikerült megsemmisíteniük. Ennek következtében menesztették a Kriegsmarine addigi vezetőjét, Erich Raeder nagyadmirálist, helyére Karl Dönitzt, a tengeralattjáró haderő parancsnokát ültették, így a német haditengerészet fő fegyverei a tengeralattjárók lettek.

1943 januárjában a britek kifejlesztették a H2S radarrendszert, mely a M





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 35
Tegnapi: 208
Heti: 809
Havi: 2 258
Össz.: 318 191

Látogatottság növelés
Oldal: A 2. világháború
Házikedvencek, szórakozás, és minden ami jó - © 2008 - 2018 - szandra-hannah.hupont.hu

A HuPont.hu segítségével egyszerű a honlap készítés! Programozói tudás nélkül is: Honlap készítés

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »